A lyukas kétfilléres

Kisfiú ül a nyugágyban, előtte étel, nézi a hegyet, majd megszólal, kérdést tesz fel. „Ugye, nekem szép életem van?” A kisfiú nem ismerte az édesapját, csecsemő volt, amikor meghalt. Néha mégis olyan meredek dolgokat mond róla, pontosan és szépen, hogy a kertember kezében megáll az ásó. Most ötéves.

A kertember torkot köszörül, másodpercei maradtak a döntés meghozatalára, hogy sírjon vagy nevessen. Rátámaszkodik arra az ásóra, és arra gondol, csináltatni kellene egyet, az lenne az igazi, a méltó, a személyre szabott, kézre álló, passzent, mint egy öltöny az úri szabótól, ki gombostűkkel a szájában áll mellette, kezében kréta, és dünnyögve (a gombostűk miatt) felteszi az egyetlen politikailag korrekt kérdést, hogy akkor jobbos vagy balos. Kérdések, kérdések, hej. Acélból lenne az ásó, ennyi bizonyos, veretes kézi munka, úgy vinné az elkanászodott gyomok gyökereit, mint a penge.

Aztán válaszol. „Igen, drágám, szép életed van.” Szépség, szépség, hej! Dörömböl a tavasz, mint a szív, a százhúszat verő. Kósza, egyhajnalos fagy után vagyunk, előző este visszakerültek a fátyolfóliák a gyümölcsfacsemetékre, hogy aztán eldobják végre és végképp, mint holmi új fejezetre készülő özvegyek. A bábszínháznak vége, virágpompa újra, fehér és rózsaszín, halovány árnyékok a naplementében. Virágvasárnapi tréler. Távoli vonatfütty, sosem látott vonatok zaja. A kertember beszorult a költészet napja és az Úr Jézus Krisztus diadalmas bevonulása közé.

Jeruzsálom. Balkáni gerlék hordják a fészekbevalót a rózsalugasba, fölöttük fiatal gólyák köröznek, még magasabban az ölyvek. Vizet húz a múlt köztudomásúlag mélységes mély kútjából, és ás. A felső termőréteget menti az új veteményesbe ácsolt magaságyásokba, „magasabbra az ágyakat, ácsok”, így biztatja egy hang, a Salingeré, akire állítólag kísértetiesen hasonlít egy ideje, amióta az idő futólépésben kezdett járkálni felette, induljon a nász, nap-föld-víz szentháromság nevében, ámen, keze a megbillenő, túltöltött talicska szarván, mint valami fegyver markolatán. Aztán újra ás, mert tómeder készül, hogy legyen majd pára rendesen a szárazságban és mindenféle rendű és rangú állatok a növények között – ökoszisztéma tehát, ami majd kialakul magától, mert a kertember vendég csupán a kertben, akkor szól bele az események alakulásába, ha feltétlenül szükséges, például kiszívott és megrágott paradicsomok láttán, olyankor poloskák és magukból kivetkőzött spanyol csigák tetemei szegélyezik útját, pedig hát nyilván érző lények azok is, de hogy kedvesek vagyunk, az nem jelenti azt, hogy lúzerek is lennénk egyben. És ugyanez vonatkozik az invazív kínai katicára is, mert a hétpettyes, az a miénk, gyerekkorunk totemállata, óvodai jelünk, népünk lelkének kelléke, akár a fecske, ami aztán elrepül dél felé, mégsem vádoljuk hűtlenséggel, mert visszatér, kikapcsolja a kódokat, és sarat tapaszt istállók, pajták falára, fiókákat etet, az egész család csivitel, szúnyogokra vadásznak a reménybeli tó körül, tiszta gyönyörűség az egész, a szép élet szerves és elidegeníthetetlen része.

De most még csak ásás. Valami csillan, a kertember lehajol, talán megint üvegszilánk, kólásüveg fémkupakja, drótdarab, esetleg katonagomb; földet lekapar, tisztogat, és máris kiderül. Egy lyukas kétfilléres az. Nesze neked Proust sütije, amit még azok is ismernek, akik az ötvenedik oldal után elengedték az eltűnt időt, nem eredtek tovább a nyomába, és így voltak Musillal és Joyce-szal is, mert kilátástalannak tűnt a küzdelem a betűk tengerével. Az emlék egyszerre volt éles és halvány, már amennyiben ez lehetséges. De annak tűnt, lehetségesnek. A kertember ötéves, a lyukas kétfilléres már csak alátétként tűnik fel (érthető módon), vagy nagyon öregnek tűnő emberek svájcisapkájának bóbitájára húzva (érthetetlen módon). Édesanyja mondja néha valami vacakkal, silánnyal kapcsolatban, hogy nem ér egy lyukas kétfillérest sem.

Magyar Népköztársaság, ez van rávésve a darabka alumíniumra. Fényesre suvickolja, jó lesz ennek a mostani ötévesnek, ki vér a véréből, lélek a lelkéből, melléfogásainak és örömeinek folytatója, akitől naponta újratanulja mindazt, amit már elfeledettnek hitt, holott megvannak azok, és ez a gyereklélek vissza is hozza lassan mindet, mint kiskutya az eldobott botot. Valami történetet is kerekít majd mellé. „Mert nem kell (mily sajnálatos!) / a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos.” Ilyesmit.

Nyitókép: Wikipédia